Philip Roth
A haldokló állat
Európa Könyvkiadó
2003
176 oldal
kortárs amerikai szépirodalom

Első Roth-könyvem, és nem bántam meg.  Nem ez volt az utolsó tőle. Azta, ez a pasi aztán tud. Nem csak írni, de érzékeltetni, nem csak mesélni, de hatni, bevonzani. Egy hatvanas éveiben járó irodalom professzor, aki az éppen hogy ex-tanítványait viszi ágyba, erről mesél, és közben hím-soviniszta dumákat vág le. És ez nekem tetszik?

A válasz: igen. És hogy miért?

Azért, mert a tévében, moziban folyton csak a rózsaszín, szirupos romantikus vígjátékokat láthatjuk, ahol a nő meg van becsülve, tenyéren hordozzák, küzdenek érte, és mindig a tökéletes férfit kapja. Ahol az élet annyiból áll, hogy húsz éves korunktól keressük az igazit, akihez aztán hozzá megyünk feleségül, gyereket szülünk neki, minden reggel boldogan olvassuk a napilapot, este vacsorával várjuk gondoskodó férjünket és soha nincs semmi probléma. Csak hogy az élet nem ilyen. És természetesen nem is olyan, mint amilyennek ez a könyv mutatja be: nem csalja meg minden férfi a feleségét, nem házasodik mindenki kötelességérzetből. Mégis úgy érzem, jót tesz nekünk, ha már az egyik végletet ilyen sokszor látjuk, halljuk, akkor a másikról is szerezzünk tudomást. És ne áltassuk magunkat, a férfiak nem feltétlenül olyanok, mint Mr. Fitzwilliam Darcy a Büszkeség és balítéletben, és ez korántsem baj.

Azért mert ez a férfi, és itt nem Philip Roth-ról beszélek, hanem David Kepesh-ről, egy érző ember. Bár többszörösen jelzi, hogy nem nézi le a nőket, mégis olyan érzésünk lehet, nekünk nőknek, hogy ez a férfi nem bánik rendesen ezekkel a fiatal lányokkal, ők nem ezt érdemelnék. De ha ő defektes, akkor ki a normális? Mert hogy a könyv csak olyan férfiakat vonultat fel, akik már legalább egyszer elváltak, vagy még mindig házasságban élnek, de évek óta hozzá sem nyúlnak a feleségükhöz. És természetesen mindenki csalja a párját, ez nem is lehet kétséges. Ezek után még mindig David tűnik a legrosszabb embernek, a könyv főszereplője, a híres kritikus, aki öreg fejjel beleszeret egy kubai lányba, és nem tudja többé ereszteni, mert a csodálatos mellei örökké rabul ejtették? Nem vagyok ebben biztos.

A házasság, férfiélet és szexualitás témáján kívül előkerül még némileg a politika, főleg Kuba kapcsán, és ezek a részek - bár rövidek, - nagyon érdekesek. A család, a gyökerek, a hovatartozás tematikája is megjelenik, és itt mindenki elszégyellheti magát egy kicsit, hogy miért nem foglalkozik többet az őseivel: szülőkkel, nagyszülőkkel. És nem utolsó sorban a halál is előkerül, bár ebben a témában nekem semmi újat vagy érdekeset nem mondott a könyv, David is minél gyorsabban le akarta rendezni a témát, hát akkor én minek beszéljek róla többet?

És... hát...(még pár töltelékszó) visszatérve az erotikához, ami ebben a könyvben van, meg kell mondjam, nem olyan érzése van az embernek, mintha tényleg egy öreg bácsika beszámolóit hallgatná. Legalábbis nekem így huszonévesen nem ez a kép ugrott be. Azért kicsit fura volt a tömött metrón olvasgatni, talán kicsit el is pirultam néha... meglepődtek volna az utastársaim, ha hirtelen beleolvasnak a könyvembe.
Annyira jó dum ája volt ennek az elbeszélőnek (nem, nem azonosítom Philip Roth-tal), hogy öt oldalanként raktam bele papírfecniket: innen idézni kell. Sajnos vissza k ell fognom magam, így csak egy maradhat.
Jaaa, és hogy ebből a könyvből film is készült? Ráadásul ilyen híres, és profi színészekkel? Isabel Coixet Rendezésében? Ezt meg kell nézni.

A kedvenc idézetem:
"Hát maga? Mit nevet? Mi olyan mulatságos? A didaktikusságom? Egyetértek: az abszurd oldalunk mindig hatásos. De tehetek róla? Tanár vagyok és kritikus - a didaktikusság a végzetem. Érvekből és ellenérvekből áll a történelem. Vagy kierőszakoljuk az elképzeléseinket, vagy ránk erőszakolják a másét. Tetszik vagy sem, ez a helyzet. Mindig vannak ellentétes erők, így hát, ha csak valaki nem kedveli természetes módon a behódolást, mindig van háború."

Értékelés:

Fehér Béla:
Kossuthkifli
Magvető Könyvkiadó
2011
340 oldal
kortárs magyar  szépirodalom

Ha már legutóbb a borítóval kezdtem, muszáj most is megemlítenem, mennyire gyönyörű a Kossuthkifli kívülről, amiről Tomori Marcie tehet, hiszen ő tervezte.

Fehér Bélától én eddig semmit nem olvastam, és sejtésem se volt, milyen lesz ez a könyv. Direkt nem olvastam róla előre semmit, de a borító és a cím is annyira tetszett, hogy sokat vártam tőle. Valószínűleg itt hibáztam.

A történet öt napot ölel fel: ezalatt az öt nap alatt az öreg cukrász, Vödric rájön, hogy a császárpárti Swappach tanácsos fia, Amadé gróf egy ideje már a lánya szeretője, akit ezért ki is tagad, Amadé viszont felajánlja, hogy elviszi a fontos süteményeket Debrecenbe, így az ifjú szerelmesek és a szomszéd grófnő útra kelnek, nyomukban a cukrász és a tanácsos, és számos furábbnál furább egyeddel találkoznak útközben: lázongó magyarokkal, császári besúgóval, lelkekkel és tündérekkel, dezentorokkal, maradék magyarral és óriással is.

A paratext közli is velünk, hogy ez egy hazafias kalandregény, ami tökéletesen igaz is rá. Különös, régies, trágár nyelvezete miatt először nem tudtam eldönteni, mennyire kéne is ezt a történetet komolyan vennem, és hogy szabad-e nevetnem. Végül nevettem rajta, mert még soha nem olvastam olyat, hogy
"- Óberszt e, a selemygatyás kurvannyát!
- Vágjuk le a fejit, a seggin húzzuk ki a belit! - javasolta a harmadik, ki feslett kötést viselt a fején, s mindkét szeme bevérezve vöröslött."

És mindez tényleg szórakoztató volt, de csupán az ötvenedik oldalig. Onnantól kissé unalmassá vált, és eléggé lelassította az olvasást az ismeretlen, manapság nem használatos (használták valaha is őket?) kifejezésekkel, és a kiejtés szerinti írásmóddal. És meglehetősen nehezteltem a 201. oldal tetején olvasható "Ez aztán a fasza gyerek!" mondatért, mert addig a könyv hű volt a korhoz, amiben játszódott, vagy legalábbis ahhoz a kitalált kultúrához, és ebbe a fasza nem illett bele.

Azért a cukkerli egy aranyos szó.

És persze értem én, hogy miért Kossuthkifli a címe a regénynek, de meg kell jegyezzem, kicsit csalásnak érzem, mert még a beugli is többet szerepel benne.  Persze ez csak felesleges kötekedés. A receptek, és különösen az, ahogy Vödric mesélte őket, különösen tetszettek.

Sajnos nem nagyon tudtam összpontosítani a történetre, és csak nehezen vettem észre, hogy sok elrejtett utalást, okosságot is tartalmat a magyarságról, a történelemről és a háborúkról. A kedvenc idézetem is egy lesz ezek közül. Tehát már hajlottam volna afelé, hogy megkedveljem, de a regény mágikus realizmus irányába való elmozdulása kizökkentett. Lelkek meg maradék magyar, terülj terülj asztalkám és óriások? Tényleg ez kell nekünk? Nekem nem kellett volna. Mindezeket összevetve, és a befejezést (na, az nagyon tetszett) is figyelembe véve, nem volt ez rossz könyv, csak hát nem nekem való. "És poszpász."

A magyarsággal, a történelemmel és a vidékkel foglalkozó, ilyen témákban érdeklődő olvasóknak viszont meleg szívvel ajánlom, bennük biztosan erősebb folyamatot indít majd el.

Kedvenc idézet:
"- Egyik a másika után gyön! Így megyen a dógok rengye, mióta nappalra éjszaka fekszik, de jegyezzétek meg, se előtte, se közbe', de harc után  mindig okos a magyar!"

Értékelés:

Cecelia Ahern:
A honap titkai
Athenaeum Kiadó
2011
378 oldal
misztikus-romantikus kortárs

Mielőtt belekezdenék a tartalom ismertetésébe és a könyv ismertetésébe, meg kell jegyeznem, hogy ezt a borítót valahogy nem találták most el. Addig rendben van, hogy már ránézésre lehet tudni, mit várhatunk tőle (romantika, izgalom), de szerintem ízléstelen.

A 17 éves Tamara Goodwin egy elkényeztetett, dúsgazdag, tipikus amerikai tini életet élő ír lány, aki lekezelően bánik a szüleivel és egyetlen célja, hogy lefeküdjön a suli legmenőbb srácával. Váratlanul csődbe megy a családjuk és apja öngyilkos lesz, nekik meg a vidéki rokonaikhoz kell költözni. A Kilsaney-birtok melletti kapusházban kell éldegélnie, ahol közel s távol senki sincs, csak egy kastély romjai, pár idős apáca és egy rejtélyes ház. Tamara városi élet utáni sóvárgásai eredményeképp megismerkedik egy mozgókönyvtáros sráccal, akitől egy rejtélyes lelakatolt bőrkötéses könyvet kölcsönöz, és ez a könyv lesz az, ami gyökeresen megváltoztatja mindannyiuk életét.

Az első benyomásom az volt, hogy úristen, tényleg majd 400 oldalon keresztül kell majd ennek a lánynak a picsogását hallgatnom? De közben belegondoltam abba is, h ogy Ahern egész jól belehelyezkedett egy tinilány helyzetébe, és a szóhasználat és a stílus is hozta, amit kellett. Bár néhol kicsit túlzásba vitte a névelőket (vagy csak a tördelő volt), és azért, valljuk be, sokszor el is hibázta. B iztos úgy gondolta, hogy nem vesszük észre, ha már elolvastunk száz oldalt, ha belevisz valami olyat, amit egy 17 éves kis fruska soha nem mondana. Például: "És nem kell nekem itt Freuddal jönni, meg ilyesmi, mert csöppet sem vagyok féltékeny..." Oké, rendben, még akár el is hihetem, hogy Írországban már a 16 éveseknek is tanítanak Freudot (ha így van, Tamara akkor sem hinném, hogy odafigyelt az órán, én nem a körmét lakkozta épp), azt meg főleg el tudom képzelni, hogy valaki már ilyen fiatalon önszántából olvas filozófiát és pszichológiát, de nem a regénybeli Tamara. Az tuti. És még tudn ám sorolni: "Ha valami Elfújta a szél-stílusú tizenkilencedik századi regényben lettünk volna..." Mondja Tamara mindezt úgy, hogy tudjuk róla, hogy nem szeret olvasni, azt meg főképp tudjuk róla, hogy egy több mint 400 oldalas könyvet a kezébe sem venne, hacsak nincs lelakatolva, mert akkor máris izgivé válik számára. Tehát az elbeszélő helyenként nem volt túl hiteles, de ezt félretéve bele tudtam élni magam a történetbe.

Én nagyon szoktam szeretni, ha egy regény tele van intertextualitással. Nem tudom, hogy A holnap titkait a szerző ilyen regénynek szánta-e, de nálam bejött.  Először is annyiban, hogy az egész regény a tizenkilencedik századi gótikus regények reinkarnációja akar lenni. (még jó, hogy volt egy féléves kurzusom erről, így ezt ki is tudom fejteni, miben nyilvánul meg) Minden feltétel adott hozzá: vidéki kastély, ami ráadásul még romos is, elszigetelten élő, zűrös múlttal rendelkező család, titkok, misztikus jelenségek. Akinek nem jutott eszébe az Üvöltő szelek vagy a Jane Eyre (helyszín, leégett vár, megégett test, eltitkolt életek), az sürgősen olvassa el őket, mert egyértelműek az áthallások.
Szóval ezt itt is nagyon szerettem, már csak azért is, mert a gótikus regények a szívem csücskei.
Volt még egy ilyen észrevételem, viszont ez eléggé SPOILER! Szóval az, hogy egy hosszú hajú egyént egyértelműen nőnek hisznek, aztán jön a tök ijesztő rész, a majdnem gyilkosságok, stb., és kiderül, hogy egy hosszú hajú férfiról van szó... nekem  eszembe juttatta a Pszichót, és ettől még izgalmasabbá vált az egész (de ez szerintem sem volt direkt utalás). SPOILER VÉGE.

Pozitívumai a regénynek, hogy rettentően pörgős, izgalmas, és sokáig kiszámíthatatlan. Ügyesen megoldotta az író, hogy ne ilyen befejezést várjunk tőle, mégse csalódjunk a végén. Ezen kívül a modern kori filmes és irodalmi utalásai is érdekesek voltak (Harry Potter, Zac Efron, Sebhelyesarcú).

Számomra viszont negatívumokat is tartogatott a regény, ilyen volt például a karakterábrázolása: Rosaleenen kívül senki nem volt érdekes, vagy részletesen kidolgozott. Az alap szituáció elég gyenge, nincs jól felvezetve a probléma, az első fejezet után nem kapnék kedvet, hogy tovább olvassam, pedig megéri. Az egész történetből árad a naivitás, és sajnos az emberi butaság is megjelenik benne.

Kedvenc idézetem [már csak azért is, mert én is énekeltem kórusban, és bárcsak néha ilyenek (mindkét végletre gondolok) is kerültek volna a repertoárunkba...]
"-És miket énekeltek? A Nessun Dorma mindig a kedvencem volt.
- Ki írta?
- A Nessun dormát? - döbbenten nézett rám. - Nos, az az egyik legcsodásabb tenorária, Puccini Turandot című operájának utolsó felvonásából. - Behonyt szemmel dúdolt belőle egy keveset, és közben ingatta magát. - Odavagyok érte. Persze Pavarotti híres előadásában.
- Ja, igen, ő az a dagadt pasi, aki Bonóval énekelt. Valamiért mindig azt hittem, hogy valami menő főszakács, amíg meg nem láttam a tévében, a temetése napján. Biztos összekevertem valakivel - tudja, azzal a fickóval, aki azokkal az eszement toppingokkal csinálja a pizzát a Food Channelen. Csokoládé meg ilyesmi? Egyszer megkértem Mae-t, hogy csináljon nekem egyet, de majdnem elhánytam magam tőle. Nem, semmi olyasmit nem énekeltünk, mint ez a szám. Azt énekeltük, hogy "Shut Up and Let Me Go" a Ting Tingstől. De totál másképp hangzott azokkal a bonyolult harmóniákkal, tényleg teljesen komoly volt, tisztára, mint azok az operák.
- Food Channel. Nem, azt én nem tudom fogni."

Értékelés:

A Molyon felmerült egy kihívás, ami csak annyiból áll, hogy néhány kérdésre kell válaszolni a könyves élményeinkkel kapcsolatban. Nincs is ennél jobb időtöltés.
Íme tehát az én válaszaim:

1. Mi volt életed legrosszabb könyv élménye?
Erre a kérdésre meggyőződéssel mindig rávágom Tatay Sándor Kinizsi Pál című könyvét, de csak azért, mert gyerekkoromban nagyon erős negatív hatást tett rám, már nem is emlékszem, konkrétan miért. Természetesen azóta is voltak nagyon rossz könyvek, amiket olvastam, ilyen volt például Paulo Coelho-tól Az alkimista. (Kertész Imre Sorstalanságát és Aldous Huxley Az érzékelés kapui című könyvét is meg kell hogy említsem ennél a kategóriánál)

2. Mi volt az a könyv, ami eddig a legnagyobb hatással volt rád?
Hú, de nehéz kérdés, erre annyit tudnék felsorolni. De akkor nézzük csak... Nem bírok egynél maradni, muszáj két nagyon különböző könyvet mondanom: Bartis Attila: Nyugalom és Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról. De ez így olyan rossz, mert még sorolnám tovább (Bret Easton Ellis: Amerikai psycho, Radnóti Miklós: Összes, Emily Brontë: Üvöltő szelek, Anna Gavalda: Együtt lehetnénk, Robert Merle: Állati elmék, George Orwell: 1984, oké befogtam!)

3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned?
Ha jól emlékszem, akkor sajnos nem, bár Ellis Amerikai pszichójánál azért nem éreztem magam biztonságban, de horrort vagy thrillert, aminél féltem volna, még nem volt szerencsém a kezembe fogni. Pedig imádok rettegni, filmeknél gyakran sikerül is. :)

4. Mit használsz könyvjelzőnek?
Általában semmit, néha papírfecnit, vagy ami a kezembe kerül, és nagyon ritkán egy könyvjelzőt a gyűjteményemből.

5. Mikor szoktál olvasni? Otthon, munkahelyen, reggel, délben, este, alvás előtt … hm?
Mostanában leginkább utazás közben, de elalvás előtt is próbálok beiktatni egy órácskát. Teljesen össze-vissza olvasok, mert most az egyetemen nagyon kevés órám van, viszont a szakdolgozatomat is kell írnom közben...

6. Mi volt az első könyved amit olvastál?
Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön - 6 évesen ez volt az első igazi regény, amit elejétől végéig egyedül olvastam el. (előtte voltak mesekönyvek, mint pl Öreg néne őzikéje, de mégis ezt számítom első könyvnek)

7. Puha kötésű, vagy kemény fedeles?
Attól függ, hogy mennyire nehéz. A könnyebb könyveket szeretem hurcolászni, viszont a Magvető és az Európa kiadó könyveiért vagyok leginkább oda küllemre, ez pedig azt jelenti, hogy kemény fedeles. Amikor kikapcsolódni szeretnék, és valami könnyedebbet olvasok, akkor viszont egyértelmű, hogy puha legyen.

8. Mit olvasol most?
Több mindent olvasok egyszerre, de ami most itt van mellettem, az Fehér Bélától a Kossuthkifli.

9. Hányadik oldalon jársz?
A 75. oldalon.

10. Rajta hagyod a kezed nyomát a könyvön (belefirkálsz, véletlenül leöntöd, leeszed, egyéb barbárság)?
Soha nem firkálok bele, viszont néha véletlenül összemaszatolom.

11. Befolyásol a könyv borítója és/vagy címe, hogy elolvasod-e az adott könyvet?
Amikor csak úgy nézelődök, hogy mit is olvassak, és nem tudok róla semmit, akkor természetesen befolyásol. Szeretem a szép, ízléses és találó borítókat, de legtöbbször a könyv elolvasása után tudom igazán értékelni őket. A cím pedig szintén egy fontos tényező, de hát kinél nem?

12. Az oldalszám?
Ha épp olyan korszakomat élem, hogy nincs kedvem hosszú könyvekhez, akkor rövideket választok. De ha egy könyvről jókat hallottam, vagy imádom az íróját, akkor teljesen mindegy, milyen hosszú. Sőt, olyankor jobban örülök, ha vastagabb a könyv.

13. Hátralapozol, hogy tudd, mi lesz a vége?
Soha! És nagyon rossz szokásnak tartom.

14. Volt olyan könyv, amit többször elolvastál?
Még tinikoromban a Harry Potter sorozat első öt részét többször is olvastam, a 3. részt hatszor is, azt hiszem, az volt a kedvencem. Loius Lowry-tól a Nyáron történtet ahogy befejeztem, már kezdtem is újra, másodszorra anyukámnak olvastam fel hangosan, amíg ő napozott. De volt még sok ilyen eset, és lesz is.

15. Ért könyvekkel kapcsolatos baleset (pl. leöntötted kávéval, stb.)?
Megható pillanatnál volt, hogy rácsöppent a könnyem, többször húztam már vonalat valami furcsa módon a körmöm szélével egy lapon, és így egy színes csík maradt ott a körömlakkomtól. De a legdurvább az volt, amikor elvittem egy fesztiválra a Visszafelé világot PKD-től, és beázott a sátor, ezzel együtt a könyv is...

16. Eladod, ajándékozod a könyveidet, vagy mániákusan ragaszkodsz hozzájuk, akkor is, ha nem tetszik?
Csak ahhoz ragaszkodom, ami tetszett, és néha ahhoz is, ami értékesebb, vagy ami külsőre nagyon tetszetős.

17. Még a fürdőbe is magaddal viszed az aktuális olvasmányt, vagy csak otthon olvasol, esetleg más meghatározható helyen?
Nekem ez a kádban olvasás nem megy, de hurcolom magammal mindenhová az aktuálisat. Kivéve, ha nagyon nehéz vagy törékeny, akkor egy másikat cipelek magammal.

18. Vezetsz az olvasmányaidban valamilyen rendszert, felírod-e az elolvasott/megvett, megvásárolandó könyveket?
Mindenféle rendszert, listát imádok. Most már elsősorban mindezt a molyon csinálom, de van egy 2001-es határidőnaplóm, amibe abban az évben kezdtem el írni az addig olvasott könyvek címét, és ezt azóta se hagytam abba. Érdekes például, hogy mennyit változott a kézírásom ebben a tizenegy évben.

Ha te még nem válaszoltad meg ezeket a kérdéseket, itt a lehetőség, én szívesen olvasnám bárki válaszait! A kihívás pedig itt található.

Lakatos István:
Dobozváros
Magvető Kiadó
2011
328 oldal
meseregény

Mindig aggódni kezdek, ha egy ismerősöm könyve kerül a kezembe. Ilyenkor attól félek, hogy nagyítóval kell majd keresgélnem benne az erősségeit, és szemet kell hunynom a hibái fölött, bármennyire szeretek is hű maradni szókimondó stílusomhoz.

Még szerencse, hogy Lakatos Istvánnal kapcsolatban nem kellett semmitől se félnem. Azt eddig is tudtam, hogy jól rajzol: egy egyetemi beadandómhoz (Poe-ról és a gótikus rémregényekről) megkértem, hogy készítsen egy illusztrációt Az áruló szívhez (balra ez a rajz látható). Nagyon örültem tehát, hogy az írásában sem kellett csalódnom, mert ez a könyv úgy volt jó, ahogy.

Zalán egy képregénymániás gyerek, akihez egyik nap bekopogtat egy nagydarab bácsi, akit Széklábnak hívnak. Ha ez nem lenne elég, még azt is közli Zalánnal, hogy vele kell mennie, mert a szülei nem is az igaziak, kicserélték őket a dobozvárosiak. Bármennyire is hihetetlen, Székláb bebizonyítja igazát, így a fiú vele megy. Egy kalandokkal és a mesékből ismert lényekkel teli világba, egy síneken közlekedő tákolmányba kerül, ahol a beszélő kecskén és a szemtelen vízimanó családon kívül számtalan furcsasággal kerül szembe: megemelhető tófelszín, titkos ajtóként működő edények és haldokló felhők, és a sornak ezzel még közel sincs vége. Elindulnak, hogy megkeressék az Egyest és lerombolják Dobozvárost, hogy Zalán végre visszakaphassa szüleit.

Azt hiszem, nehéz lesz spoilerezés nélkül írni erről a könyvről, de megpróbálok. Ha mégis elejtek morzsákat, akkor sem kell aggódni, annyi fantázia és meglepetés van Zalán történetében, hogy még ha akarnám se tudnám lelőni az összes poént.

Imádtam benne, hogy szinte minden oldalon volt benne valami, ami asszociációkat indított el bennem. Volt köztük szándékos, mint a Twilight-ra utalás (amin fetrengtem a nevetéstől) és volt olyan, amiről lehet, hogy csak bennem indult be valami. Például végig azt éreztem, hogy tele van olyan gondolatokkal, amit a gyerekek nem értenének, de ha tíz év után újraolvasnák, nagyon meglepődnének, hogy ez is benne van. És így vagyok én néhány Walt Disney mesével: meglepő, mennyi felnőtteknek sugallt tartalom van bennük. A Dobozváros esetében gondolok itt a társadalom széthullására, az emberek közti kapcsolatok meggyengülésére, a modern szórakoztatóipar rossz hatására (a folytonos számítógép vagy videojáték előtt ülés az olvasás vagy szülőkkel játszás helyett), arra, hogy mennyire nem figyelünk a környezetünkre, mind az emberekre, mind a természetre értve. Na meg egy diktatórikus, kizsákmányoló rendszer kritikáját is kiolvashatjuk a regényből, és a hagyományok, régi értékek megőrzésének támogatását is.

Mivel én magam is filmkészítéssel és filmekkel foglalkozom a könyvek mellett, így odáig voltam a filmes utalásokért, és vicces volt, ahogy gyakran jelezte az elbeszélő, hogy most mi jönne, ha egy hollywoodi filmben lennénk. Nem tudtam eldönteni, jó-e, hogy kirángat a sztoriból, hogy elidegenít. Mert - bár szórakoztató volt mindegyik ilyen közbeszólás, - lehet, hogy még izgalmasabb és magával ragadóbb lett volna a regény a kitekintések nélkül. Viszont valószínűleg akkor kevésbé lenne egyedi a könyv.

Eszünkbe juthat a meseregény olvasása közben mindenféle párhuzam más könyvekkel, mesékkel. Nekem a legerősebb hasonlóság Székláb és Dumbledore között tűnt fel, főleg a hosszú őszinte vallomás szerű monológ miatt, amire a Harry Potter sorozatból az ötödik részben kerül sor, a Dobozvárosban pedig a Huszonötödik fejezetben. Persze ez a kis hasonlóság nem olyan erőteljes, és nem von le a könyv értékéből, sőt én örültem neki, hogy eszembe juttatta azt a részt. Emellett nagy szerencse, hogy Zalán kicsit sem hasonlít Harry-re.

Rettentő furcsa volt a Székláb és a számomra szokatlan Zalán név után az Anna és Balázs neveket olvasni. Addig is érződött a könyvön, hogy ott vannak a háttérben a jó kis magyar hagyományok, fűszeres ételek és igazi itthoni alkoholok iránti szeretet, a történet mégis univerzális volt. Ezért is volt nagyon furcsa két ilyen tipikus magyar nevet olvasni, ez tette még inkább hazaivá.

A legmeghatóbb és szomorúbb az a motívum volt, hogy a Zalán visszaemlékezett arra, kisebb korában mennyit játszottak vele a szülei, majd egy idő után a közös szórakozások elmaradtak, és csak annyi jött a szülőktől, hogy megírta-e a leckéjét és megmosta-e a fogát. Megnyugtató volt a tudat, hogy csak azért történtek a változások, mert kicserélték és elvitték szüleit Dobozvárosba, a csereszülei pedig gumiból voltak. Remélem, belőlem nem lesz gumiszülő.

Meglepődtem, hogy a rajzok és képregények után István egy ilyen hosszú és jól megírt regénnyel jelentkezett elsőre. Bár az egyetlen negatívumaként pont azt tudnám felhozni, hogy picit talán túlírta pár helyen. Zalán bolyongása Dob ozvárosban nem kötötte le annyira a fig yelmemet, de ahogy megjelent Székláb, visszatért a helyes útra.

A rajzok ebben a könyvben is fantasztikusak voltak, bár én ezt már megszoktam Lakatos Istvántól. Az meg, hogy Zalán apukája, Balázs és az író között erős hasonlóságot véltem felfedezni, nagyon tetszetős volt. Várom a következő könyvet, és remélem, a Nemzeti Kulturális Alap azt is támogatja, a Magvető Kiadó meg kiadja majd azt.

Kedvenc idézet:
"Nem tudta, mire számítson. Nem mindennap nyílnak ajtók az égen, korábban magát az ötletet is nevetségesnek találta volna. Pedig élénk fantáziájú gyerek volt, és abban például egészen bizonyos, hogy léteznek szörnyek, sőt óriási szörnyek. Általában buták és büdösek, ezért olyan helyekre bújnak el, ahol nehéz őket megtalálni. Azt sem vonta kétségbe, hogy vámpírok is vannak, persze igazi vámpírok, nem azok a bágyadt, folyton szerelmes puhányok, akikről mostanában mindenféle regényeket írnak."

Értékelés:

Philip K. Dick:
A Frolix-8 küldötte
Agave Könyvek
2012
222 oldal
sci-fi

A 2100-as években a társadalom négy részre szakadt, a múlt évezred hagyományait továbbvivő Régiekre, a különleges képességekkel rendelkező Szokatlanokra, az érthetetlenül fejlett tudású Újakra és az Ellenállókra. Utóbbiak vezetője, Thors Provoni tíz éve hagyta el a Terrát, hogy az Univerzumban keressen segítséget, amivel megdönthetik az Újak és Szokatlanok önuralmát. Nick Appleton, az átlagos, középkorú Régi - ha nem is hisz a rendszerben teljes mértékben, mégis behódol annak, - abban reménykedik, hogy fia kikerül a lenézett Régiek közül, és a tesztek eredménye jobb életet hoz neki, ám egy kellemetlen fordulat, pár érdekes ellenálló megismerése és a Provoniról szóló hírek elbizonytalanítják. Egyik pillanatról a másikra hátrahagyja a szürke hétköznapokat.

Ez a rövidke, cselekmény-dús tudományos fantasztikus könyvecske első olvasatra akár átlagosnak is mondható, mert a negatívumai és pozitívumai szinte kiegyenlítik egymást, de ha belegondolok, hogy 1970-ben írta, mégiscsak fejet kell hajtanom előtte.

Legnagyobb hibájának a naivitását tartom, ami általában jellemző Dick-re. Egy átlagember, ami se okosnak, se különlegesnek nem nevezhető, de még csak nem is veszélyes, közeli kapcsolatba kerülhet az elnökkel, aki kíváncsi és féltékeny is rá, és többet ad az ő, mint a Szokatlanok főokosának véleményére. A szerelmi szál pedig elcsépelt és érdektelen.

Viszont a társadalmi és politikai helyzet leírása, ennek az egésznek egy negatív utópiában való kibontakozása pont a naiv ellentéte; érdekes és racionális. Amit minden könyvénél meg kell említenem, az apró jövőbeli szerkentyűk listája, amit nem sorolok fel, de a szuper intelligens tévé, ami személyre szóló beszélgető show-val szórakoztatja a háziasszonyokat vagy az alkoholtilalom következményeként elterjed gyógyszerek és kémiai anyagok neveinek emlegetése segít, hogy a fantáziánkkal odarepüljünk, beleépüljünk ebbe a különleges, nem is olyan távoli jövőbe.

Kedvenc idézet:
"Tudod, honnan lehet megmondani, hogy egy macska vesztes? Amikor egy másik kandúrral verekedni készül, te odafutsz érte. Ha győztes, azonnal nekiront a másiknak. Ha vesztes, hagyja, hogy felvedd és bevidd.
- Nemsokára megint lát macskát.
- Te is.
- Mutassa meg nekem a macskát -kérte Morgo. - Hagyja, hogy alakot öltsön az elméjében. Vegye elő minden emlékét a macskákról. - Thors Provoni a macskákra gondolt. Ártalmatlan dolognak tűnt, hogy így várják ki a hat napot a Földig.
- Makacs - szólalt meg végül Morgo.
- Én? A témával kapcsolatban?
- Nem, a macska. És önző. (...) Ha a Terrára érünk, én inkább kutyát szeretnék."

Értékelés:

Gabriel García Márquez
Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak
Magvető Kiadó
2011
128 oldal
összegyűjtött beszédek

Nem azért ültem le a laptopom elé, és nyitottam meg a blogomat, hogy kritikát írjak García Márquez legújabb könyvéről, ami az első beszédétől a kiadásig írott utolsó szónoklatár is tartalmazza, de.... mégis ezt fogom tenni.

Gabriel García Márquez (a továbbiakban GGM) nem az a feltűnősködő, exhibicionista típus. Ő az írást sem önszántából kezdte, a beszédírást meg aztán főképp nem. Aztán mi lett belőle... Új stílust, látásmódott hozott be a világirodalomba, nem félt kimondani, amit gondolt, és olyan témákat boncolgatott és teszi ezt még ma is, amire addig nem nagyon volt téma. A polgárháborúk hátországáról, a katonai igazságszolgáltatás hazugságairól, öregemberek szerelméről. Ezek a témák első olvasásra nem is tűnnek érdekesnek számomra, mégis a kedvenceim közé tartoznak a könyvei, az írói stílusa folyamatosan hipnotizál.

Így, amikor megtudtam, hogy ebben a könyvben "csak" a beszédei olvashatók, kicsit elszomorodtam. Elég sok beszédet hallottam vagy olvastam már híres emberektől. A könyvek elején/végén, Oscar-díj átadón, politikusokat. De legtöbbször a beszédek abból állnak, hogy hosszasan megköszönik a meghívást/díjat/stb. és részletezik, hogy milyen sokat jelent nekik, amit kapnak, és felsorolnak millió nevet, akik segítették őket. Néha egy-egy viccet (vagy dakota közmondást) elsütnek, de ezen kívül nem szoktak túl izgalmasak lenni. Ezzel szemben GGM beszédei nem ennyiről szólnak. A hivatalosabb, kötelező részeit rövidet letudja, vagy egyszerűen csak kihagyja, és sokkal fontosabb témákat feszeget. Beszél a latin-amerikai kultúra egyedülálló mivoltáról (amit Európa nem ért meg, és nem hagy békén), a költészet szépségéről, történelemről, filmművészetről és az emberi kapcsolatokról.

Annyi idézésre kívánkozó bekezdés van írásaiban, amiből én csak párat tudok ízelítő képen megmutatni, hogy egyre inkább biztos vagyok benne, a beszédíróknak szépírókat kéne olvasniuk, sokat, és akkor minden beszéd élvezetesebb lenne. De ami ennél is fontosabb, és amit GGM is leír: "Száz év alatt viszont elvesztettük a XIX. századi lázas idealizmust és az érzelmek prioritását: a szerelem rémületét."

Azért még ne adjuk fel, hiszen ez csak általánosítás. Ha magunkban talán nem is, de bizonyos emberekben, kultúrákban még felfedezhető az ártatlan lelkesedés és a megingathatatlan jó-akarás.

Kedvenc idézet:
"Tizenkét éves koromban majdnem elütött egy bicikli. Egy papa bácsi, aki arra járt, egy kiáltással mentett meg: "Vigyázz!" A biciklista elesett. A pap bácsi meg sem állt, csak odaszólt nekem: "Most már látod, hogy milyen hatalma van a szónak?" Azon a napon megtudtam."

Értékelés:

Bohózat egy idős bácsiról

Jonas Jonasson :
A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt
Athenaeum Kiadó
2011
416 oldal
kortárs svéd szórakoztató

Kortárs svéd szórakoztató? Mit akar ez jelenteni? Hát kérem szépen, azt, hogy nem tudom jobban besorolni. Krimi-paródia? Dráma? Történelmi regény? Mindegyik, és egyik se. Allan Karlsson a regény kezdetén ünnepli századik születésnapját az idősek otthonában. Azaz ünnepelné, mert már tele van a hócipője az ápolókkal és az unalmas hétköznapokkal. Így fogja magát, és az ünnepség előtt megszökik. A busz állomáson azonban összefut egy fiatalemberrel, aki rábízza a bőröndjét, a busz azonban még azelőtt megérkezik, hogy a fiatalember visszatérne, így Allan nem sokat gondolkozik, fogja és magával viszi a bőröndöt.

Hogy a bőröndben rengeteg pénz van, és hogy a fiatalember nem éppen tisztességes úton jutott hoz zá, erről Allan mit sem tud. Útja során találkozik egy nála még nagyobb csirkefogóval, és más érdekes emberekkel, akikkel együtt menekülnek a hatóságok elől, és teszik el láb alól azt, aki keresztbe akar tenni nekik. Közben megismerhetjük Allan életében történetét, és ezáltal a huszadik század teljes történetét, bár elég erőteljesen kifordítva azt.

Az első pillanatban, amikor azt olvasom, hogy egy öregember megszökik valahonnan, lop és tulajdonképpen megöl pár embert, nem tudom hová rakni mindezt. Hogy jut valakinek eszébe? És mégis mi értelme ennek? És akkor, ha egy öregember teszi mindezt, akkor már vicces is? Na ne már. Gondolom elsőre. De aztán haladok előre a történetben, és ráébredek, hogy rosszul olvasom, hogy túl komolyan veszem. És innentől kezdve már én is mosolygok az idős bácsin, aki a korát meghazudtolva menekül, ha bár nem is tudja, ki elől.

Az egészben mégis legjobban azok a fejezetek tetszettek, amiben Allan Karlsson életét ismerhetjük meg. Egy férfi, akit nem érdekel, sőt fáraszt és idegesít a politika, minden nagy történelmi eseménynél jelen volt, ráadásul nem akárhol: mindig a vezetők közvetlen közelében. Egyszer az egyik, majd a másik oldalon. Érdekelte is őt a politika? Viszont inni, na azt nagyon szeretett mindig is. Fantasztikus, ahogy az olvasó is végigjárja az összes ideológiát, megismeri a legtöbb államférfit és nőt, és rádöbbenhet, hogy sehol sem jobban a politikusok, és egyik államforma sem az igazi. De a kiábrándultság helyett a könyvet a humor és a cinikus irónia uralja, ami nagyon szerethetővé teszi Alan Karlsson és segítői karakterét, és ezáltal a könyvet is.

A reklámszlogent azonban, ami azt hirdeti, hogy ez az év legviccesebb könyve, mégis túlzásnak érzem: én nem nevetgéltem hangosan rajta, csak mosolyogtam párszor. Számomra nem vicces volt, inkább találó és okos.

Az egyik kedvenc részemet már egy_ember is idézte a Molyon-n, így csak ide másolom:
"-Marxisták vagyunk – mondta az egyik férfi. – A nemzetközi munkásosztály nevében harcolunk…olyan társadalmat építünk, melyben mindenki számára megvalósul a gazdasági és társadalmi egyenlőség, és mindenki kibontakoztathatja egyéni képességeit; melyben mindenki képességei szerint dolgozik, és mindenki szükségletei szerint fogyaszt.
– Értem – mondta Allan. – Nincs véletlenül egy kis pálinkátok?"

Értékelés:

Újratöltve

Először is kellemes karácsonyi ünnepeket így utólag is mindenkinek, és nemsokára boldog újévet. :)

Be kell ismernem, 2011-ben nem sikerült teljesítenem a feladatot, de nem adom fel, idén újra próbálkozom. Lobo kezdeményezésére idén is kiválasztottam tizenkét könyvet, amik már itt porosodnak a polcomon; ezeket kéne 2012-ben elolvasnom. Íme a tizenkét könyv.

Összsúly: 4,1 kg

Összoldalszám: 3597 oldal

Van lehetőség arra is, hogy létrehozzunk egy alternatív listát, ami arra lesz jó, hogy kiváltsuk azokat a könyveket, amikhez egyáltalán nem lesz kedvünk. Én úgy döntöttem, hogy az elsődleges listámon azok a könyvek lesznek, amik valóban itt porosodnak a polcomon, és az alternatív listámon pedig azok, amiket régóta szeretnék elolvasni, de nincsenek meg itthon.

Ezek tehát (a molyos adatlapjukat linkeltem be)

1. Jasper Fforde: A Jane Eyre eset
2. George Orwell: Állatfarm
3. Émile Ajar: Előttem az élet
4. Jevgenyij Zamjatyin: Mi
5. Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás
6. Vladimir Nabokov: Lolita
7. Alessandro Baricco: Tengeróceán
8. Anna Gavalda: Vigaszág
9. Robert Merle: Két nap az élet
10. Bret Easton Ellis: Holdpark
11. Szabó Magda: Régimódi történet
12. Erlend Loe: Naiv.Szuper

2010. dec. 31-ig kéne végezni a listával, kíváncsi vagyok, sikerül-e...
Na, és akkor kezdődjön az ÚJÉV! :)

Mosonyi Aliz:
Magyarmesék
Magvető Kiadó
2011
196 oldal
kortárs magyar rövidtörténetek

Ha nem tudjuk, mit vegyünk karácsonyra szeretteinknek, de valami szépet szeretnénk, és olyat, ami nem hazudik, ami nem akarja szebbnek mutatni a világot, mint amilyen, nos akkor a Magyarmesék lesz a tökéletes választás. Kivétel persze, ha gyereket szeretnénk megajándékozni, vagy depresszióban szenvedő, esetleg pesszimista egyedeket. Nekik annyira nem ajánlott ez a könyv.

Történetet itt nem kell mesélnem, nem is lehetne, hiszen rövid történetekről van szó (szám szerint majdnem százról), pár sorosakról - fél oldalas kis mesékről. Mindegyik a magyarokról szól, vagy megemlítődnek benne. Mindegyik kicsit másról szól, van köztük olyan, ami korábbi magyar népmeséket idéz meg, és dolgoz át, de vannak teljesen aktuális problémákat feszegető mesék is köztük. Megemlítődnek magyar királyok, idegen uralkodók, átlagemberek és fiktív lényecskék. De nem az eddig felsoroltak teszik olyan különlegessé ezeket a kis történeteket, hanem a stílusuk, és az a világkép, az a társadalomkép, amit bemutatnak. Néhol fájdalmas olvasni őket, hiszen mégis csak a saját népünkről van szó, és szomorú az igazság. Máskor olyan vicces, hogy leesek a székről. Mégis kedvenceim a legmorbidabb történetek voltak, ilyet választottam kedvenc idézetemnek is.

Amit nem lehet kihagyni, az a borító és az illusztrációk. Ezeket Medve Zsuzsinak köszönhetjük, akinek már a neve is rettentő aranyos. Olvastam már negatív véleményeket ezekről a rajzokról, nos ilyen az én ujjaimat nem fogja elhagyni. Fantasztikusak, gyönyörűek, groteszkek és mégis visszafogottak. Részemről csillagos ötös jár érte.

Gondban vagyok az értékeléssel, mert a történetek fele annyira fején találta a szöget, hogy elnyerték a szívemet; de a maradék ötven százalékban ismétlődéseket véltem felfedezni, és némely mesék buták vagy semmitmondóak voltak. Ettől függetlenül ez egy csodálatosan gonosz kötet, imádom. A történetek egy hetest érnének talán, de a külcsín miatt jár a plusz.

Kedvenc történet:
"Volt egyszer egy cukrászbácsi, aki a magyar hazáját nagyon szerette, és ha valami szép magyar ünnep volt, olyankor nem akart egyszerű habos süteményeket meg csokoládétortákat sütni, hanem valami hazaszerető tortát. Ki is gondolta, meg is sütötte, három színű krém volt benne, piros, fehér, zöld, málna, vanília, cián, finom volt nagyon."

Értékelés:

Ta-mia Sansa:
Sötét Hórusz
Főnix Könyvműhely
2011
266 oldal
sci-fi, fantasy

Nem ismerős a név? A cím se? Pedig szeretjük a science fictiont? Itt az idő, hogy megismerjük. Sansát én a moly.hu-ról ismerem, persze ez a kifejezés, hogy ismerem, túlzás itt kicsit, de mindenesetre olvastam a könyvértékeléseit, és tudtam róla, hogy írogat. Később kiderült, hogy az "írogat" viszont nem helytálló, ugyanis megjelenik a Sötét Hórusz. Rettentő kíváncsi lettem, és a Főnix Könyvműhely jóvoltából hozzám is került egy példány a könyvből.
A Sötét Hórusz egy vérbeli sci-fi. Több bolygón játszódik, messze a távoli jövőben, ahol egyik bolygóegyüttesen rosszabbak a társadalmi viszonyok, mint a másikon. Hol lenézik és rabszolgaként kezelik a nőket, hol pedig olyan biztonságban vannak az emberek és akkora a gazdagság, hogy unalmukban már nem is tudják, mit kezdjenek magukkal. És ezt a biztonságot nem más, mint egy tucat különleges lény, a lonecatek szolgáltatják, élükön a Firstcattel. A legtöbben mégis úgy gondolják, hogy ez csak mese. A két különböző nézeteket valló bolygó között egyre feszültebb a helyzet, úgy tűnik, háború készülődik, és ráadásul a liberális szemléletű Bubastison még a nép is lázong. És minden a tékozló fiún, Kemt Dalyn és az albínó testőrnőn, Nekhti Starron múlik, vajon képesek-e békét hozni az univerzumra?

Bevallom, az első pár oldalon teljesen elvesztettem a fonalat, annyi új és bonyolult név volt, és olyan sok szálon indult el. De ez semmiképp sem volt rossz, szeretem az ilyet. És szép lassan meg is tudtam jegyezni a szereplőket és azt is, ki kivel és hol van. A könyv nagyon hamar vált izgalmassá, és a karakterek olyan jól lettek kidolgozva, hogy minél gyorsabban a végére akartam járni, mi lesz a sorsuk. Leginkább Nekhti szomorú, erőszakban gazdag gyerekkora tetszett, ami így elég borzalmasan hangzik, de a lényeg az, hogy Sansa ezt a részt írta meg szerintem a legjobban. Annyira érzékletesen írta meg, hogy egyszerre voltam ideges, kiábrándult és szomorú. És ha egy könyv ennyi érzelmet képes kiváltani az olvasóiból, akkor nyert ügye van.
A cselekményvezetés is dicséretre méltó, nem olyan könnyű ugyanis kitalálni előre, hogy mire megy ki a játék, ki hal meg és ki marad életben. És azt sem egyszerű eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz. Ebben a világban a dolgok nem feketék és fehérek, és bizony még az is hibázhat, aki valójában csak jót akar.

Összességében tehát nekem nagyon tetszett ez a rövidke regény, aminek ha jól hallottam, lesz folytatása. Nos, ezt már nagyon várom, nem lett ugyanis véglegesen lezárva a sztori, bár a vége elég véresre és szomorúra sikeredett, de még nincs minden veszve, én úgy gondolom.  Azért mondom, hogy összességében tetszett, mert azért vannak vele problémáim is. Mégiscsak a szerző első könyve, az lenne a csoda, ha hibátlan lenne. Az első problémám a borítóval van, ami biztos sokaknak tetszik, de engem meghökkentett és kicsit el is vette a kedvemet az olvasásától. Biztos vagyok benne, hogy a készítője tehetséges, és ez a rajz is helytállna máshol, de nem ennek a könyvnek a borítóján, az biztos. A másik, ami feltűnt, sokkal kevésbé volt zavaró, és ez a szóhasználat. Ami nagyon tetszett, hogy mai szlenget olvashattam és nem csak ügyetlen próbálkozás volt, hanem igazán a fiatalok nyelvén szólaltak meg a szereplők, ez nagyon jó volt, bár néhol volt egy-egy zavaró kifejezés. De ez utóbbiak nem volt annyira zavaróak, hogy komolyabban foglalkozzak velük. Főleg nem egy olyan izgalmas történet közepette, ami a világ sorsáról szól.

Kedvenc idézet:
"Chaude Gardé látó volt. Egyike azon keveseknek, akik születésüktől fogva rendelkeztek transzcendens képességekkel. Az évek során sokkal inkább átoknak érezte ezt, annak ellenére, hogy a többség hozzáállása igen tiszteletteljes és barátságos volt - köszönhetően a mélyen ezoterikus gyökereknek. Bubastis népének ősei pont a vallásos meggyőződésük miatt menekültek el a Földről. Chaude nézte a kilátóernyőn elé táruló csillagok fenséges gyémántjait, és a gyomrát szorító érzés egyre erősebb lett. Haza akart menni, visszafordulni, és elfelejteni mindent, amit látott. A jövő néha sejtelmes, de az igaziaknál sokkal kézzelfoghatóbbnak ható álmokban feltárulkozott előtte. Először még nem hitt a képeknek. Azután egyre többször találta magát olyan helyzetekben, amelyekben már semmifeéle véletlen egybeesésről szóló magyarázatokkal nem tudta lecsitítani az agya mélyéről felvonyító félelmet. És ez a félelem egyre jobban meghatározta személyiségét, része lett, majd pedig ő maga vált félelemmé."

Értékelés:

Dennis Lehane:
Sötétség, fogd meg a kezem
Agave Könyvek
2008
334 oldal
krimi

Az amerikai író, Dennis Lehane manapság leginkább Viharsziget című regényéről ismert nálunk, hiszen mozifilm is készült belőle. Nem is akármilyen, Scorsese rendezésében DiCaprio főszereplésével igazi kasszasiker volt. Bár szerintem a közelébe sem ért a könyvnek, tehát én végig puffogtam, a könyv ugyanis félelmetesen izgalmas volt, és a csavar a végén meglepő és lenyűgöző volt.

Nem véletlen tehát, hogy másik könyvére is kíváncsi voltam, így került kezembe a Sötétség, fogd meg a kezem. Azt azonban nem tudtam, hogy ez egy bűnügyi sorozat része, amiben a magánnyomozó páros, Angela Gennaro és Patrick Kenzie igyekszik megoldani különös haláleseteket és egyéb csúnyaságokat. Az első rész címe Egy pohárral a háború előtt, ezután következik a szóban forgó kötet, majd a Megszentelt életek; a sorozat többi része viszont egyelőre csak angolul olvasható (Gone, Baby, Gone; Prayers for Rain; Moonlight Mile).

A sorozat második részében a nyomozók csak egy postaládába bedobott fénykép miatt kezdenek el nyomozgatni, tárgyalni a maffiával, nem is nagyon veszik komolyan az ügyet, és a lehetséges áldozatot sem sokáig figyelik, az ügyet hamar lezárják. Nagyon rosszul teszik, a játszmának nem hogy vége nincs, de még el sem kezdődött. Vagy már évtizedek óta zajlik? Gennaro és Kenzie láttak már csúnya dolgokat, volt már közük véres esetekhez, de ami most vár rájuk, az maga a Sötétség.

A Sötétség, fogd meg a kezem első ránézésre figyelemfelkeltő, engem legalábbis már a borítója megfogott, a címe pedig nagyon találó és kicsit hátborzongató. A sztori azonban lassan indult be. Nagyon lassan. Én többször is leraktam, elment tőle a kedvem, el is olvastam idő közben pár vékonyabb könyvet. Aztán újra a kezembe vettem, elhatároztam, hogy most tovább jutok benne. És nagyon örülök, hogy így döntöttem, mert pár oldal után nagyot kellett csalódnom: a történet kezdett egyre furcsább, kuszább és érdekesebb lenni. A karakterek fantasztikus megformálása, szerethetőségük, vagy épp hogy az undorító gerinctelenségük miatt nem lehetett tőlük szabadulni, és még aznap befejeztem a könyvet. Ennél a történetnél sem volt egyszerű kitalálni, ki volt a gonosz (vagyis ki volt a leggonoszabb, mert hogy itt szinte egy ártatlan szereplő sincs), kicsit hamarabb sikerült megfejtenem, mint Kenzie-nek, de azért sokáig engem is sikerült félrevezetni.

Kedvenc idézetem:
"Tudom, a társadalom szerint ki kell beszélnünk magunkból a tragédiákat, meg kell vitatnunk őket barátainkkal vagy szakképzett idegenekkel. Talán így van. Ám gyakran úgy érzem, túl sokat beszélünk. Problémáink szavakba öntését csodaszernek hisszük, holott messze nem az, és eközben szemet hunyunk a megjósolhatóan vele járó mellékhatás felett: jelesül, hogy csakis saját magunkkal leszünk elfoglalva."

Értékelés:

Spiró György:
Csirkefej
(Drámák)
Magvető Könyvkiadó
1987 (a dráma 1985-ben született)
380 oldal

Drámákat ritkán szoktam olvasni, és még ritkábban írok róluk. Pedig nagy kedvencem ez a műfaj. Írott formában is, és a színpadon még inkább.

Most tehát, hogy 20. századi drámatörténetet tanulok az egyetemen épp, el kell olvasnom párat. És elképesztő, mennyire jók a magyarok a drámaírásban. Spirótól már olvastam korábban egy tragikomédiát, a Koccanást, amit játszottak színházban is, és még film is készült belőle. Engem már az olvasásakor magával ragadott, rendkívül tökéletes tükröt mutatott Magyarországnak.

Mondhatom tehát, hogy magas elvárásokkal ültem le a Csirkefejet olvasni, és szerencsére nem kellett csalódnom. Egy idős néni egyedül él már egy évtizede, csak egy macskája van, az egyedüli társa, barátja, az egyetlen lény, akivel megérti magát, és akit igazán szeretni tudott életében. Egy nap a csarnokból hazafelé jövet, a véres csirkefejeket cipelve nem találja macskáját. És mikor észreveszi a porolóra felakasztva, összetörik. Megismerhetjük a két züllött fiatalt, akik csak káromkodva tudnak beszélgetni, és élvezetüket lelik állatok kínzásában. Az egyik fiú a szomszéd férfi gyereke, csak intézetbe került, mert nem volt pénzük. A környék összes lakója bevonódik a történetbe, még rendőrök is jönnek, de a végső tragédiát mégsem akadályozza meg senkit. Ez a tragédia ugyanis nem elégszik meg egy macska halálával.

Már a cím is érdekes, figyelemfelkeltő, az biztos. Elég abszurd ahhoz, hogy a kezünkbe vegyük, ha esetleg a Spiró név nem lenne elég húzóerő. A vénasszony eleinte nyugodt kedveskedő monológjában, ami a macskának szól, rengeteg vicces, elborzasztó, de előreutaló kifejezés van, mint "széttrancsírozom", "folyt a vér"... De általában kedvesen beszél a néni. Nem így a fiatalok, akik nem tudnak úgy végigmondani egy mondatot, hogy ne legyen benne egy "bazmeg" vagy egy "csába". A furcsa az, hogy nem zavaró, nem akarom letenni ettől a drámát, pedig nem szeretem az ilyen nyelvezetet, egy idő után fárasztó és idegesítő, de olyan jól van felépítve a dráma, érdekes és izgalmas, hogy még ezt a nyelvezetet is elnézem neki, főleg hogy valamennyire hiteles.

A dráma legnagyobb érdeme mégiscsak az - és ez Spiró legtöbb művére igaz, - hogy megmutatja nekünk, milyen problémák is vannak körülöttünk, velünk és a világgal. A nyolcvanas éveket mutatja be, de szerintem még százötven év múlva is magukra és a környezetükre fognak ismerni benne az olvasók. Ugyanis a szocializmusban megrekedt társadalom kiüresedett felnőttjei, elidegenedett kapcsolatai és a mindenhol jelen levő kiúttalanság érzése tovább öröklődött, és manapság is érezzük a szelét. Ha nem többet. Főleg, hogy a munkanélküliség és szegénység sokkal aktuálisabb probléma most a 21. században, mint ahogy azt Spiró '85-ben gondolhatta volna...

A Csirkefejet Spiró kérésre írta, Gobbi Hildának. A színésznő haláláig játszották a Katona József Színházban. Később Törőcsik Mari játszotta a Vénasszony szerepét. Jelenleg sajnos nincs műsoron egyik színházban sem ilyen színvonalas szereposztásban, de mindig érdemes figyelni, hátha!

Idézet (@Esmeraldától lopva a molyról, mert én már visszavittem a kötetet a könyvtárba):

"VÉNASSZONY
Nem akarom feltartani, tanár úr – de ez most – ez most – Amíg fiatal az ember, asziszi, lehet még valami – akkor is, ha nem reméli, mer nem tud nem remélni – amikor az ostrom alatt meghalt a kislányom – egészen pici volt még – de akkor nem úgy volt – sokan haltak meg akkoriban – és aszittem, lehet még – nem lett – nem volt jó az én házasságom, tanár úr – de akkor is aszittem, lehet még valami – pedig nem lehetett – és amikor rohadt a férjem lába – még nem itt tetszett lakni, tanár úr –
TANÁR
Még nem itt laktam.
VÉNASSZONY
Cukros volt, és kezdett rohadni a lábujja – aztán tovább – levágták neki térdből – mankóval járt ápoltam sokáig – pedig nem is szerettem – de becsülettel ápoltam, mer ha már nem szeretem, legalább ápoljam – és levágták neki tőből – és ápoltam és eltemettem szépen – még akkor se gondolkoztam erről igazán – mer volt dolgom – mer reménység volt bennem, biztosan volt bennem reménység, hogy lesz valami még – aszittem, az nem lehet, hogy ne legyen valami. És az rossz volt, amikor nyugdíjba kellett mennem, az nagyon rossz volt, de akkor meg ott volt a macskám – és bedolgoztam – az jó volt – keveset fizettek, és dühös lehettem – és még akkor se kellett elgondolkoznom – tanár úr, kell, hogy legyen isten – aki a bűneimért sújt engem ennyire!
TANÁR
Hát igen."

Értékelés:

Stephenie Meyer:
A burok
Agave Könyvek
2008
528 oldal
kortárs romantikus sci-fi

Ciki vagy nem ciki, én olvastam a Twilight sorozatot. Itt bele is vágnék a saját szavamba, ugyanis szerintem ha valaki olvas, az már nem lehet ciki. Vannak műfajok, amiket nem szeretek, például a mangák vagy az erotikus horrorok (igaz, egyikből sem olvastam még semmit), de nem mégsem tartom kevesebbnek azt, aki ilyet olvas.

Visszatérve az Alkonyatra és a többire, az egyszerű nyelvezete, a hatásvadász cselekményvezetése és a gyönyörű férfiszereplők miatt nem lehet velük mást csinálni, csak falni őket. Ha összeadjuk, a négy részt együtt összesen egy hét alatt olvastam el, pedig vaskosak. Harry Potter-fíling (vaskosak mégis 1-2 nap az olvasási idejük), de minőségben összehasonlíthatatlanok. A Twilight Saga ugyanis felejthető. Én már most nem emlékszem a részletekre, Harry Potterből viszont bárki bármikor kikérdezhetne. Ráadásul csak az első részre mondanám azt, tehát az Alkonyatra, hogy nem is rossz, egyszer olvasható, de az Újholdtól kezdve egyre rosszabbak, az utolsó rész pedig már szörnyen idegesítő és annyira földtől elrugaszkodott, hogy az már fájdalmasan nevetségessé teszi.

Ezzel ellentétben a Burok a maga műfajában egy igazán jól sikerült regény. Ha pedig a Twilightokkal hasonlítom össze, remekmű. Témában is sokkal kevésbé elcsépelt, mint a vámpírosdi. Bár az is igaz, hogy a 21. században leginkább ő indította be a vámpíripart, ami szép teljesítmény, de minek? Az jó, hogy ráveszi a fiatalokat az olvasásra, de okosabbak nem lesznek tőle, és még csak azt sem tanulják meg, hogy kell jól bepasizni. Csak azt, hogy kell siránkozni és vágyakozni az elérhetetlen után.

Najó, igyekszem leszállni a Twilight témáról, és végre a címben szereplő könyvvel foglalkozni. A burok, amit lehetett volna gazdatestre is fordítani (csak ilyen című film már létezik), egy két főszereplős regény. Igaz, csak egy test, de két lélek van benne. A jövőben a Földet is megszállják az intelligens földönkívüliek, akiknek ez már a sokadik bolygó, ahol átveszik az irányítást, viszont az első, ahol ellenállásba ütköznek. Az egyik ilyen lázadó csoport tagja Melanie, akit sikerül elkapniuk, és egy sokat tapasztalt lelket raknak belé, Vándort. Eleinte utálják egymást, Vándor nem tudja megszokni, hogy így küzd benne ez az emberi élet, és nem hagyja, hogy átvegye az irányítást, de érzékeli azt a sok fájdalmat és azt a kevés örömöt, ami Melanie múltjában jelen volt, a lány emlékei lassan Vándoréi lesznek, és már azt sem tudja, melyikőjük szerelmes és mi is volt az eredeti küldetésük.

Bár a külső borítón azt olvashatjuk, hogy "minden idők legizgalmasabb szerelmi háromszöge", nem igazán értek egyet vele, szerintem ugyanis négyszög. De az izgalmasságának tényével nem vitatkozom. Szerethető karakterek, jól ki vannak dolgozva, én is beleszerettem az összes férfiszereplőbe, a 15 évestől a 70 évesig. Ráadásul mindenki reálisan viselkedik, úgy, ahogy mi magunk is tennénk.

Nagyon tetszett az, ahogy Vándor és Melanie kommunikáltak egymással, eleinte veszekedve, majd csevegve és végül bizalmukat és szeretetüket bizonygatva egymásnak. Egyetlen problémám volt csak, mégpedig az, hogy kiszámítható a könyv vége. És ezáltal kicsit szirupos is, szívesen meglepődtem volna az utolsó oldalaknál, de hát mindent nem várhatunk el egy könyvtől. Nem zárult le azonban teljesen a történet, elkél egy folytatás oda. Remélem tehát, hogy Stephenie Meyer felhagy a Twilightokkal és folytatja a lelkek és gazdatestek különleges kapcsolatának fejtegetését egy kis szerelmi sokszöggel megspékelve.

A könyvből film is készül, 2012-re várható. Az

Kedvenc idézet:

"- Hát általában úgy működik a dolog, hogy a lelkek kipróbálnak egy-két bolygót - átlagosan kettőt - majd letelepednek a kedvenc helyükön. Amikor a gazdatestük halála eljön, egyszerűen csak ugyanannak a fajnak egy másik példányába költöznek a bolygón. Nagyon felkavaró élmény újfajta testbe költözni. A legtöbb lélek utálja ezt a részt. Vannak, akik soha nem költöznek el arról a bolygóról, ahol megszülettek. Időnként valaki nehezen találja meg a hozzá illő testet. Azok akár három bolygót is kipróbálnak. Egyszer találkoztam egy lélekkel, aki ötön is járt, mielőtt letelepedett volna a Denevéreknél. Az nekem is tetszett - azt hiszem, ott álltam a legközelebb ahhoz, hogy kiválasszak egy bolygót. Ha nem lenne a vakság...
- Te hány bolygón éltél? - kérdezte Jamie izgalommal. Miközben meséltem, a keze valahogy az enyémbe tévedt.
- Ez a kilencedik - árultam el neki, és gyengéden megszorítottam az ujjait.
- Azt a, kilenc! - sóhajtotta a fiú."

Értékelés:

Grecsó Krisztián:
Mellettem elférsz
Magvető Könyvkiadó
2011
292 oldal
kortárs magyar szépirodalom

Van, aki ifjúsági irodalomban van otthon, bizonyos szerzők kiválóan borzongatnak és van, akinek egy tájleírása soha sem unalmas. Az igazán jó íróknak van valamilyen különleges erénye, és ez Grecsó Krisztiánra is igaz: egyszer gyengéden, másszor harciasan vagy szemtelenül nyúl egy pletykához, családi történethez, egy rokon anekdotájához, de a végeredmény minden esetben izgalmas és nagyon valóságos lesz.

A Mellettem elférsz főszereplője egy név nélküli középkorú, kissé szerencsétlen és élhetetlen férfi, aki nem találja önmagát. Előkerülnek régi családi fotók, fény derül évtizedes titkokra, a történelem ismétli magát, és ahogy hősünk megismeri Juszti mamáék leánykérős sztoriját, Sadi és Benedek titkolt szerelmét  és a többi vicces vagy kiábrándító történetet, egyre közelebb kerül önmagához. De mégsem elég közel. Hiszen nincs senkije.

Elképzelhető, hogy nem hangzik túl izgalmasnak a rövid összefoglalója a cselekményeknek, de ez csak azért lehet, mert nagyon nehéz úgy összefoglalni, hogy az ember nem mesél el túl sokat. Így maradok a túl kevésnél, és hagyom az olvasóra, hogy megismerje azokat a bizonyos családi történeteket.

A könyv elején és végén van egy családfa, ami megkönnyíti a különböző szálak követését, és ráadásul még esztétikus is, legalábbis nekem nagyon tetszik. A tartalom esztétikai értékével azonban nem vetekedhet. Mert ez a könyv szép. Grecsó Krisztián szépen írta meg. Bár a budapesti jelenetekben egy antipatikus embert ismerhetünk meg, és nem is olyan érdekes, ami vele történik, minden más, ami otthon, a telepen történt a múltban, gyomorba vágó, megtalál, magához húz, bekebelez, és nem enged. Ami a narrációs technikában a legérdekesebb, az az, hogy belebújik a szereplői személyiségébe az elbeszélő. Amikor Juszti Mamáról olvasunk, és a lánykérésről, eszünkbe juthat, ahogy nagymamánk mesélte nekünk az ő fiatalkori történeteit, kedvesen és lágyan mégis olyan mamásan mesél. Olyan idősen, régiesen, népiesen, de mesél. És amikor Sadi és Benedek furcsa és bensőséges kapcsolatáról olvasunk, zavartság uralkodik el rajtunk, érezzük Benedek gyávaságát és félelmét. Kicsit a Szerelem a kolera idején-re emlékeztet kettejük története, csak a főszereplők itt férfiak. Folytathatnám a sort, milyen zseniálisan tud különböző személyiségek bőrébe bújni, de felesleges, addig úgy sem lehet ezt érezni, amíg az ember bele nem olvas. Vagyis el nem olvassa elejétől a végéig. Mert bár kicsit olyan, mintha a kerettörténet rá lenne erőltetve a novellafüzérre, hogy valahogy összekösse őket - ugyanis a családtagok történetei külön is megállnák a helyüket, - mégis nehéz kitalálni, hol kezdődik pontosan, és hol is végződik a nagymama vagy a nagybácsi története. A legtöbb szereplő ugyanis végig jelen van a könyvben, hősünk nem tud szabadulni Juszti Mama féltő tekintetétől, az apai szeretet hiányától vagy Domos Tata elbaltázott szerelmi életétől. Felmenői sikertelenségei, baklövései ugyanis szerinte örökletesek, benne vannak a következő generáció génjeiben is. Tehetne ez ellen, küzdhetne, de ő hagyja inkább, hogy a történelem ismételje önmagát.

Már csak azért is megéri kortárs magyar írókat olvasni, mert olyan helyek kerülhetnek elő, amiket ismerünk, épületek, híres emberek, könnyebbem tudunk azonosulni a szereplőkkel, ha igazán oda tudjuk képzelni magunkat az ismerős utcába vagy a kedvenc terünkre. Amikor megemlítődött egy romkocsma, ami egy régi bérház lakásaiban van, azonnal sejtettem, miről van szó, de a következő sorokból, miszerint a Nagymező utcában van, egyértelművé vált, hogy az Instantról van szó. Még nagyobbra nyílt a szemem, amikor az Opera melletti Morrison's, majd a Facebook került képbe.

Nemrég volt a Könyvfesztivál, természetesen sorban álltam, és dedikáltattam Krisztiánnal a könyvemet. Beszélgettünk egy kicsit az egyik Élet és Irodalmas kollégájáról, akihez Kritikaírás órára járok (és két hétig a Mellettem elférsz volt a téma), és akitől megtudtam, hogy még a fele sem igaz a könyvnek. :)

Kedvenc idézet:

"Amikor a házaik fölépültek, Sadi és Benedek többé nem mutatkoztak együtt az utcán. A portákat kerítés választotta el, de sűrű, bokros, szilvafás, bodzás kert volt mind a kettő, az átjáró a bodzabokrok takarásában volt, csak fölülről, a levegőből lehetett látni, ha Sadi átment a szomszédba. Csak a Teremtő figyelhette, ha a kis lábasokkal, vacsorával a szerelméhez indult, de a Teremtőnek ez nem okozhatott meglepetést, elvégre, ahogy a másfél évtizednyi boldogtalanságot, úgy ezt a boldogságot is ő adta."

Értékelés:

Jay Asher:
Tizenhárom okom volt...
Könyvmolyképző Kiadó
2010
260 oldal
kortárs ifjúsági regény

Olvasom a Molyon a sok negatív kritikát és érzem, hogy meg kell védenem ezt a könyvet. Minden hibájának ellenére (amiket majd kifejtek később) egy rendkívül izgalmas regényről van szó.

Hannah öngyilkos lett. Iskolatársai nem igazán ismerték őt, persze terjengtek pletykák, elég szaftosak ahhoz, hogy azt higgyék, mindent tudnak róla. Nem értették, miért tette ezt. Főszereplőnk, Clay sem tudja, de ezúttal a halott nem vitte magával a sírba titkait: Hannah hangfelvételeken elmeséli az elmúlt pár évét, azt a nagyjából tucatnyi embert megnevezve, akik odáig vezették, hogy véget vessen az életének. A magnókazettákat el is juttatja az első emberhez, akinek tovább kell adnia a kazettákon következőnek, és így tovább.

A könyv különlegessége a történetújszerűségében és a különleges narrációban rejlik. Először is, egy férfi író (Jay Asher) egy fiatal lány szemszögéből meséli el egy öngyilkosság történetét, teljesen hitelesen. Másodszor a magnókazettákról hallható Hannah monológjai közben folyamatosan olvashatjuk, hogy mi történik hallgatójával, Clay-jel, hogyan reagál a hallottakra, mivel egészíti ki, elmegy-e az említett helyekre és hogyan küzd meg a lelkiismeret-furdalással és bűntudattal. Bár az öngyilkosságot szinte minden esetben ellenzem, nehezen értem meg az ilyet, és leginkább gyávának tartom azt, aki erre vetemedik, Hannah-val mégis együtt tudtam érezni. Ez nem jelenti azt, hogy egyetértettem vele. Tényleg durva dolgok történtek vele, és egyre borzalmasabbá vált a helyzete, de ez még korántsem volt elég indok az öngyilkossághoz.  A legviccesebb az, hogy végig drukkoltam és reménykedtem, hátha a végén kiderül, hogy csak meg akarta leckéztetni az iskolatársait, és igazából mégsem halt meg.

A regény fontos üzenetet hordoz. És nem is baj, hogy nem a magas szépirodalom segítségével akarja közölni az író, hiszen leginkább a tinédzsereknek szól ez a történet. Egy szórakoztató, lebilincselő ifjúsági regény sokkal több fiatalhoz jut el, mint egy kortárs szépirodalmi regény. Ráadásul a Tizenhárom okom volt... remek vitaindító regény, szerintem kötelező olvasmánnyá kéne tenni (természetesen az USA-ban, nem nálunk), és utána jókat vitatkozni róla. Szerencsére ezt mások is észrevették, és 2013-ban be is mutatják majd a könyvből készült filmet. Kíváncsian várom.

Összességében tehát nekem tetszett, bár a vége annyira nem volt jól kidolgozva, mint addig mind a tizenhárom oldala a kazettáknak, kicsit csalódtam is, mégse rontott volna sokat az összképen, de a befejezés után található interjú a szerzővel már sok volt. Buta kérdések, elcsépelt, semmitmondó válaszok. Nagy hiba volt. Próbálok ettől eltekinteni, nélküle ugyanis ez egy olyan könyvecske volt, amit egy nap alatt elolvastam, legszívesebben lerágtam volna a körmeimet is, és amíg olvastam, újra tizenévesnek érezhettem magam. És ez nem volt rossz.

Kedvenc idézet:
"Vagy talán azt akartam, hogy valaki rám mutasson, és azt mondja: "Hannah! Azon gondolkodsz, hogy megölöd magad? Kérlek, ne tedd ezt, Hannah! Kérlek!"
De mélyen legbelül az volt az igazság, hogy az egyetlen személy, aki ezt mondta nekem, az én voltam. Mélyen legbelül azok az én szavaim voltak.
Az óra végén Mrs. Bradley kiosztott egy szórólapot. Öngyilkosságra utaló jelek volt a címe. Találjátok ki, mi volt az első ötben!
"A külső megjelenés hirtelen megváltoztatása."
Meghúzogattam a frissen vágott hajam végét.
Húha! Ki gondolta volna, hogy ilyen kiszámítható vagyok?"

Értékelés:

Raymond Carver :
Kezdők
Magvető Könyvkiadó
2010
316 oldal
szépirodalom - novelláskötet

A múlt héten volt egy beszélgetés a Nyitott Műhely ben erről a könyvről és Raymond Carverről. Sárközy Bence, a Magvető Kiadó főszerkesztője és Barabás András, a kötet fordítója beszélgettek Carverről, a fordítás nehézségeiről és a szerzői jogokról.

Kiderül ugy anis, hogy Raymond Carver életművével az özvegye rendelkezik, akinek megvannak az elképzelései és a koncepciói arról, hogyan kell kiadni a novellákat: teljes hosszukban és meghatározott sorrendben. És bár a Magvető azt tervezte, hogy kiadja az egész életművét kronológiai sorrendben, ezt nem tehette meg.

Barabás András nagyon érdekes dolgokat mesélt a fordítás rejtelmeiről, számomra az volt a legmeglepőbb, amikor arról beszélt, mennyivel könnyebb úgy fordítani valakit, ha eltelt a mű megjelenése óta 20-30 év, mert ennyi idő kell ahhoz, hogy felzárkózzunk, megjelenjenek nálunk is az új technikai esz közök, a legmodernebb berendezések, és ne kelljen megmagyarázni, mit jelent egy-egy szó. Ebbe eddig nem gondoltam bele, és azért kicsit elszomorító, hogy ennyire le vagyunk (vagy csak voltunk?) maradva.

A beszélgetés után Robert Altman Rövidre vágva (Shor Cuts) című filmjét nézhettük meg, ami Carver novellái alapján készült, a Kezdőkből is bekerült pár novella váza, egy-egy jellegzetesebb része, ilyenek például a Jól jön ilyenkor az a pár falat (A Small, Good Thing), a Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk (Te ll The Women We're Going) vagy a Futó viszony (The Fling). Ezek a beteg novellák olvadnak össze és érik el együtt a gyulladáspontot, hogy utánuk végül csak hamu maradjon.

A kötet színvonala változó. Vannak benne ütős, érett novellák, ami után félre kell tenni a könyvet egy kicsit, ki kell pihenni és heverni az olvasottakat, hogy aztán újult erővel folytassuk a megrázó, kiábrándító vagy elkeserítő sor(s)ok olvasását.

Ki kell hogy emeljem a kedvenc novellámat, ami egyben a kötet leghosszabbja is, ez pedig a Jól jön ilyenkor az a pár falat (A Small, Good Thing). A történet úgy kezdődik, hogy egy kisfiúnak a szülinapja előtt vagyunk, az anyukája megl epetés tortát készíttet neki. A kisfiút azonban elüti egy autó a szülinapján; ő hazasétál és úgy tűnik, minden rendben van. Később mégis álomba merül, hosszú, mély álomba, amiből nem akar felébredni: kiderül, hogy kóma. A szülők halálosan aggódnak, kimerültek, kétségbe vannak esve. Közben még egy őrült zaklató is hívogatja őket, a kisfiú nevét emlegeti, és hogy elfelejtették-e őt. A kisfiú egyszer felébred, az anyuka meg rájön arra, hogy ki is volt a telefonáló, és a novella végén mindenki együtt sír: anya, apa, cukrász és olvasó.

Vannak ebben a kötetben depressziós, életunt, alkoholista szereplők, meg olyanok, akik leginkább maguknak szoktak hazudni. A legtöbb történet vége szomorú, mindenki üres és kiégett. Valószínűleg Carver novellái sokakra lehettek olyan hatással, mint Sali nger Zabhegyezője, felnyitotta szemüket, és ráébredtek, hogy nincs értelme életüknek, akár véget is vethetnének neki. Rám természetesen nem ilyen hatással volt, viszont elgondolkoztatott. Nekem nagyon tetszett az író minimalista, sokszor érzelemmentes stílusa, szófordulatai, képei, a történetei, amik összefoglalva olyan semmilyennek tűnhetnek, de olvasva annyira sok minden rejlik bennük (ez leginkább a kötet nyitó szövegére igaz, a Miért nem táncoltok?-ra (Why Don't You Dance?).

Bár eddig csupa jót mondtam róla, azért összességében mégis vannak problémáim a novelláival. Néha ugyanis túlírtnak érzem őket, rengeteg bennük az ismétlés (főleg veszekedéseknél, a szereplők folyton ismételgetik önmagukat - igaz, hogy ez a valóságban is gyakran így van az emberekkel, de azt hiszem, nem szívesen olvassuk ezt még a könyvekben is), a részletes elmesélése apró dolgoknak, ezektől nem megy olyan gyorsan az olvasás. Legalábbis én nem tudtam úgy falni. Ettől függetlenül nagyon kíváncsi vagyok a szerző további köteteire is, amiből a második már meg is jelent Befognád, ha szépen kérlek? címmel, és hamarosan a harmadikat is kezünkbe foghatjuk.

Robert Altman 3 órás filmje, a Rövidre vágva pedig egy fantasztikus tablót mutat a középkorú amerikai értelmiségről, a kertvárosi családokról, elcseszett életekről és mindenféle zakkant művészről. Élvezhető, izgalmas, néhol megnevettet, máshol meghökkent, csak úgy mint Raymond Carver novellái.

Kedvenc idézet:

"- Mit tudunk mi itt a szerelemről? - folytatta Herb. - Már megbocsássatok, hogy kimondtam, de komolyan is gondolom a kérdést. Szerintem mindannyian a kezdők közé számítunk a szerelemben."
(a Kezdők (Beginners) című novellából)

Értékelés:

Beszélgetőkönyv

Bartis Attila - Kemény István:
Amiről lehet
Magvető Könyvkiadó
2010
216 oldal
kortárs magyar riportkönyv

Bartis és Kemény. A vonzó és a taszító. Akkor most tegyük mindezt múlt időbe. Bartis Attilától eddig a Nyugalom és a Kéklő pára című regényt és novelláskötetet olvastam, a Nyugalom a kedvencemmé vált a kortárs magyar irodalomban, újraolvastam, idéztem belőle, próbaérettségin ezt húztam, még a filmet is megpróbáltam végignézni, de az már nem ment. Bár imádom Alföldit, ezt a prózát nem lehet visszaadni filmen. A másik pedig, Kemény István. Egy verseskötetét olvastam, A néma H címűt, még gimiben kellett egy kortárs magyar költőt választani, elolvasni egy kötetét és írni róla. Hát én megkritizáltam Kemény kötetét, olyan rossznak kiáltottam ki, és úgy szidtam, ahogy még soha senki verseit. Akkor valóban nem tetszett. Talán volt benne három vers, amit jónak tartottam, a többiről meg úgy gondoltam, hogy nem csak az a probléma, hogy engem nem érintettek meg, hanem egyszerűen rosszak. De mégis mit tud erről egy tinédzser? Az Amiről lehet olvasása közben rengeteg érzelem kavargott bennem, de leginkább a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat. Én tényleg egy ilyen embert írtam le? Nem, természetesen nem a személyét, hanem a verseit ítéltem el akkor, de ezt most ugyanakkora hibának tartom. Lehetséges, hogy A néma H nem a legjobb verseskötete, nem is próbálkozom meg vele újra, de az biztos, hogy más verseit olvasgatni fogom, a Kedves ismeretlen pedig már itt vár a polcon.

A hosszú és kimerítő bevezetés után akkor rátérnék az Amiről lehet-re. Még soha nem olvastam hasonlót: két író őszintén beszélget egymással az élet nagy kérdéseiről: költői hitvallásról, művészetekről, politikáról, a hazáról, történelemről, családról és vallásról. Bár sok dologban nem értek egyet velük, néha nehezen tudtam a helyükbe képzelni magam, mégis szörnyen érdekeltek a gondolataik. Komolyan, a végére sajnáltam, hogy nem vagyok férfi, és nincs egy ilyen barátom, akivel pár feles mellett ilyen mélyen, komolyan és mégis élettelin és frappánsan elmélkedhetnék. Hasonlóban volt is, lesz is részem, de ilyet szerintem csak férfiak tudnak.

Rettentő érdekes volt, hogy mennyire szókimondóan fogalmaztak a mai (bár inkább az elmúlt évek) politiká(já)val kapcsolatban. Jó tudni, hogy bármi történt is mostanában, sajtótörvény, és a többi korlátozás meg miegymás, egy ilyet mégis kiadnak. Irigylésre méltó, amilyen stílusban beszélnek egymással, csak úgy röpködnek a szebbnél szebb hasonlatok, megható anekdoták. Fájdalmas olvasni, mennyire nem érzi itthon magát Bartis Budapesten, hogy nem szereti a várost. Ezt már Bodor Ádámtól is hallottam, és mindketten tudtak olyat mondani, amivel szinte már meggyőztek. Íme Bartis kiábrándító története:

"Kemény: Szóval mikor múlt el az eufóriád?
Bartis: Kiválaszthatok egy részletet, hogy mikor múlt el, de az, ami van, nem akkor és nem azzal kezdődött. Amúgy legelőször akkor, amikor egy portrét akartam készíteni rólad, és bementünk a Hittudományi Akadémia kerengőjébe fényképezni.
Kemény: Kilencvenkettőben. És kizavartak onnan.
Bartis: Nem simán kizavartak, hanem a kalapomra való tekintettel azt mondta a tisztelendő úr, hogy menjünk át fényképezni a zsinagógába. Csak hát nem volt, amiért átmenjünk, mert én akkoriban épp a Hittudományi Akadémia hallgatója voltam. Úgyhogy másnap bementem a titkárságra, és elkértem emlékbe az indexem, így nem lettem az író meg a fotográfus mellett teológus."

Nem gondoltam volna, hogy ennyit fogok tanulni két középkorú férfi beszélgetéséből, mégis sok újat tudtam meg a költészetről, Erdélyről, 2004 dec. 5-ről, alkotói és nemzeti öntudatról. És amikor a gondolatátvitel meg a természetfeletti kerül szóba, akkor jön a végső meglepetés: egyik sem hurrogja le, de persze nem is hisznek mélyen benne.

Előkerül a kutatómunka kérdése is, amiről Darvasi László mint a regényírás elhagyhatatlan és legfontosabb összetevőjeként beszél, Bartis viszont ezt mondja (és nekem annyira tetszik a hasonlat, amivel megmagyarázza, miért gondolja így... teljesen egyetértek vele):

"Az az anyag, ami történelmi, már-már tudományos kutatást igényel, eleve feltételez egy olyan témát, ami messze túlmegy a saját tapasztalatainkon. A Fogságot például kutatás nélkül megírni lehetetlen. A Sorstalansághoz kutatómunkát végezni, hát hogy is mondjam..."

Talán egy problémám volt: azt mondják a végén, hogy pihenjünk, és én erre azt vártam, hogy kis pihenés után folytatják, ismét szerepet cserélve. Hiszen ahhoz képest, hogy az elején úgy viselkednének, mintha már nem tudnának egymástól újat kérdezni, egészen sok ilyen téma került el.
Kellemesen csalódhattam Kemény Istvánban és jobban megismerhettem Bartis Attilát. Már csak azt várom, hogy dedikáltathassam valamikor a példányomat, amit a Magvetőtől kaptam.

Értékelés:

Nem maradtam ki én se, Adri olyan kedves volt, hogy gondolt rám, és megkaptam tőle a Liebster Blog díjat. Nagyon szépen köszönöm neki.

Egy-két feladatom van, melyek a következők:

1. Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek
2 .Belinkelni azt a személyt akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
3. Továbbadni 3-5 tehetséges , lehetőleg kezdő blogtársadnak és ezt tudatni is velük.

Stone, akinek nagyon inspiráló a blogja, és csupa érdekességeket posztol.

entropic, aki mindig a legjobb könyvekről ír, és gyakran különbözik a véleményünk, mégis olyan fantasztikusan ír, hogy muszáj őt olvasnom.

és Bridgeolvas, akinek szintén nagyon jó az ízlése, és különlegesen közelít meg minden témát.

Ajánlom mindhárom bloggert a figyelmedbe, nyájas olvasó. :)

Audrey Niffenegger:
A Highgate temető ikrei
Athenaeum Kiadó
2010
425 oldal
kortárs szépirodalom

Niffenegger. A fura nevű írónőt zseninek tituláltam Az időutazó felesége után. Az 10/10-es volt, és ezért joggal vártam a következő könyvétől is ezt. Persze ez nem szép dolog, ilyen elvárásokkal kezdeni el egy könyvet, és utólag bánom is. Kissé ugyanis csalódtam.

A regény két ikerpárról szól, az egyik páros Edie és Elspeth, akik évtizedek óta nem látták egymást, egyikőjük férjhez ment, Amerikába költözött, és ikrei születtek, a másik pedig egyedül él, és a Highgate temető mellett van egy antikváriuma. Edie ikerlányai, Valentina és Julia tükörikrek, szimmetrikusak egymásra. Ami Julianál bal oldalon van, az Valentinánál a jobb oldalon, és fordítva. Sokban hasonlítanak egymásra, mindig ugyanolyan ruhát hordanak, ugyanazt csinálják, pedig különbözőek a vágyaik, mást várnak az élettől, mégsem tudnak megszabadulni egymástól. Mikor Elspeth meghal, a lányokra hagyja lakását. Egy feltétellel: szüleik nem léphetnek be oda. Vajon milyen titok lehet emögött és miért szakadt meg a kapcsolat Elspeth és Edie között? Hogy alakul két húszéves ikerlány élete - akik a tinikor rózsaszín világában ragadtak, - egy temető mellett? És hogy alakítják életüket az alsó és fölső szomszédaik, akik természetesen mind férfiak...?

A továbbiakat azoknak ajánlom, akik már olvasták, vagy nem bánják, ha lelövök pár poént. Tehát SPOILER-veszééély! :)

Az első 70-80 oldal fantasztikus volt, odáig voltam minden szereplőért, sajnáltam Robertet, nevettem Martinon (mindig is imádtam a kényszerbetegségeket - persze csak könyvekben és filmekben, valójában nagyon sajnálom, akik ilyenben szenvednek , de egy történetben fantasztikus lehetőségek bújhatnak meg egy ilyen szereplőben). Az ikerség gondolata pedig mindig is foglalkoztatott, és érdekes volt olyan párosról olvasni, ahol az egyik ráerőlteti magát a másikra, és nem hagyja érvényesülni őt. Julia eleinte erőszakosnak és önzőnek tűnt, pedig csak utóbbi volt igaz vele kapcsolatban. Nem volt erőszakos. Valentina volt szerencsétlen, így szerintem meg is érdemelte, ami történt vele.

Szóval nagyjából a könyv második harmadánál kezdődik el az a része a könyvnek, amit egy szóval úgy jellemeznék, hogy hülyeség. Szellemek, a Halál Cicája, ouija-tábla és cica-feltámadás... Mikor elrugaszkodott a valóságtól a történet, hirtelen el akartam dobni a könyvet. Ideges lettem. Mert oké, hogy Az időutazó feleségében a pasi időutazó, ami szintén baromság, de valahog y annyira emberi volt az egész, olyan hihető volt, bele tudtam élni magam, és magával ragadott a törté net. De ez... Végül tovább olvastam, és száz oldal elteltével arra lettem figyelmes, hogy ez is azt tette velem, mint Niffenegger előző regénye. Már én is együtt izgultam a szereplőkkel, vajon elárul-e a kísértet újabb információkat? Mikor tudjuk már meg, mi történt a sötét múltban?

A Martin és Julia szál nagyon tetszett, nem tudom még mindig, mekkora volt a korkülönbség köztük, de valamilyen beteges módon drukkoltam, hogy összejöjjenek, így nagyon örültem a végső megoldáson, amikor megjelent Theo. Julia ugyanis szimpatikus volt. Még akk or is, ha nem akarta elengedni a testvérét, és örökké ikresdit akart játszani. Szerintem ha Valentina őszinte lett volna vele, mindent meg tudtak volna beszélni.
Robert egy ideig szörnyen szimpatikus volt, kezdtem beleszeretni. Ám amikor elkezdődött a szerelmi szála Valentinával, egyre furcsábban viselkedett. Ráadásul az egész regényben annyira furcsa volt a kapcsolatuk. 50 oldal után tudtam meg, hogy járnak, de szerintem az ő járásuk annyiból állt, hogy fogták egymás kezét, és néha egy nyomorék csókot lenyomtak. Borzalmasan visszataszítóak voltak együtt, főleg hogy közben Robert az exe kísértetével randizgatott, amiről Valentina is tudott, és még csak nem is volt igazán féltékeny.
Edie és Jack. Edie még fiatalkorában hibázott óriásit (ez a hülye próba, hogy majd eljátssza a saját nővérét, így elcsábítja a pasiját, és ha belemegy, akkor egy szemét, de aztán mégis hozzámegy... beteges), meg is bánta, mert cserébe kapott egy rossz férj et. Jack meg szintén borzalmas, évtizedekig nem árulta el senkinek, hogy tudott a dolgok egy részéről, de amikor találkozik egy vadidegennel, Roberttel, akkor neki hirtelen mindent bevall.
És a főfő gonosz, maga az ördög, Elspeth. Nála visszataszítóbb karakter most nem jut eszembe az olvasmányaimból. Először is, lefeküdt a testvére pasijával (jóóó, részeg volt), majd megszülte a gyerekeket, és odaadta a húgának, nevet cseréltek, és hazudtak erről a férfinak... Milyen ember csinál ilyet? De mondjuk azt, hogy ez még megbocsátható, mert fiatalok voltak. A halála utáni tettei viszont már nem azok. Először is, meg kellett volna próbálnia továbblépni. D e nem, ő inkább kísértett, és tönkretette 3 ember életét is: a lányai életét és a szerelméét. Nem hagyta, hogy Robert elfelejtse őt, képes volt megölni a saját lányát, és ellopni a testét. Ilyen fordulatot nem is vártam. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy Robert ott hagyta őt a végén.
Röviden összefoglalva ebben a regényben mindenki defektes volt, de néhányan kikupálódtak a végére.

Összefoglalva amik tetszettek:
- karakterábrázolás - Martin, Marijke, J ulia, Elspeth esetében
- a temető története, és minden, ami a temetőben történt, magam elé képzeltem, és egy gyönyörű helyet láttam, szeretnék egyszer eljutni oda, és dobni pár fontot a zöld ládikába (ja igen, a könyv végén nagyon tetszett, hogy Niffenegger is kérte az olvasókat az adományozásra)
- és ami a legjobban tetszett: 19. oldal közepe:
"Miközben mindenki várt, Robert felgyalogolt a fő ösvényen a Noblin család kriptájához. Az épület mészkőből készült, rozsdás rézkapuja fölé csupán a vezetéknevet vésték fel. Az ajtón a féldombormű egy fióká it önnön vérével tápláló pelikánt, a feltámadás jelképét ábrázolta."

És hogy miért ez a kedvenc idézetem? Két oka is van: az egyik az, hogy előreutal arra, ami történni fog, és ez izgalmas. A másik pedig a pelikán. Ami a család jelképe. Hol fordul elő ez még a kortárs irodalomban? Hát Bartis Attila Nyugalmában. Ott a Weér család jelképe ugyanez a pelikán, és hogy ebben mennyi minden van belesűrítve... ez egy tökéletes szimbólum, ami mindkét család esetében nagyon találó.

Amik nem tetszettek:
- karakterábrázolás Valentina és Robert esetében, mert nem voltak logikusak a tetteik, szerintem ellentmondtak a természetüknek azzal, amiket csináltak
- miért csak Valentinta látta Elspethet?
- az egész kísértet-dolog... Meg az, hogy a végén a kislány szelleme megjelenik. Nem kellett volna neki már továbblépnie? Mennyország, Pokol, következő élet, Nirvana, ilyesmi?
- a borító. Julia utálja a feketét, így biztos, hogy nem volt rajta, inkább rózsaszín ruha kellett volna, és az a borzalmas piros pecsét, hogy Az időutazó felesége írójától... na de! Az ilyet nem szeretem! Ja, és a bal oldalon látható eredeti borító sem tetszik.

Értékelés:

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!